Amikor ott állsz egy fél pogácsával a markodban, és nézed a tömeget, ahogy a falon csüngő képeket vizslatják. Különösen figyelsz, amikor a TE képedhez érnek. Figyeled a szemlélő arckifejezését, testbeszédét, s mind hiába. Nem tudsz leszűrni hasznos információt! Azért mégsem mehetsz oda kérdezősködni, ugye?! Hát viseld el a tudatlanságot. Nehéz...
Amikor a rajztanárod a válladra teszi kezét, és finoman arrébb taszít, majd az osztálytársaiddal egy kis sorfalat képeztek, melynek végén a tanár magasodik. Előttetek egy üres kis térrészt hagynak, hogy kapj levegőt, aztán az embertömkeleg.
Amikor a teremben hirtelen csönd honol, melyet a tanár hangja tör meg. Beszél. Rólunk beszél. A rajzcsoportjáról mesél. A tevékenységünkről, és arról, hogy milyen szorgalmasak vagyunk. Ez elengedhetetlen megjegyzés, még ha nem teljesen igaz, akkor is.
Amikor pont a szemedbe villan egy fényképezőgép vakuja, ami után mindenhol csak világító köröket látsz. Óvakodj a fotósoktól!
Amikor elhangzik az a jellegzetes mondat: "A kiállítást megnyitom". Az eddig egy mozdulatlan tömeget alkotó emberek hömpölyögni kezdenek, Téged is magukkal sodorva. Egyre több jelenlévő kezében látsz üdítővel teli műanyagpoharat, pogácsát. Aztán jön pár ismerős arc, mosolyognak, nyújtják a kezüket, és gratulálnak. Te szintén felfelé görbíted a szád, megköszönöd. Egy pillanatra elgondolkozol rajta, hogy vajon tényleg tetszenek neki a rajzaim, tényleg megérdemlem a gratulációt, vagy szimplán udvariasságból jött oda, mert éppen meglátott. Lehet hogy naiv módon az előbbiben bízol.
Amikor egyre szellősebb lesz a helyiség. Már mennél Te is. Fogalmad sincs, hogy a saját kiállításodról mikor illik eltűnni. Még nem volt ilyesmi, tehát nem tudhatod, hogy szokás. Hát ha mehetnék, akkor mehetnék. Akkor mész. A fontosabb személyektől - mint pl. tanárok - elköszönsz, ahogy kell. Végül magad alá szeded a lépcsősort és beleszippantasz a friss levegőbe gondolván: "Túl vagyok életem első kiállításán!"
